Ott hagytam abba a story mesélését, hogy meg voltunk sértődve egymásra. Azóta sok minden történt.

Azóta volt egy ballagás. Befestettem a hajam, barnára. Úgy gondoltam jobb nekem, ha orvosira nem Dr.Szösziként megyek. Leadtam 5 kilót. Mostmár 55 helyett 50 kg vagyok. Járok aerocozni és edzőterembe. Ha jó idő van, akkor futok. Tehát le tudtam magam foglalni, hogy ne gondoljak semmi hülyeségre. Szóval ballagás. Én tartottam a beszédet, nagyon megható lehettem, mert mindenki sírt csak én nem. :P Még a tanárok is. Beszéd után odajött hozzám. Mondom, kb hónapok óta nem beszélünk egymással úgy, mint régebben. Megdícsérte, hogy ügyesen megírtam a szöveget, azt mondta, hogy nem is tudott volna másvalakit elképzelni a helyemben. Aztán halkan szóvátette, hogy megváltoztam. Megkérdezte,hogy minden rendben van e. Lehet aggódott értem? Pff, nem hiszem. Mostmár úgy gondolom, hogy bármelyik tanár ugyanígy megkérdezhette volna, hiszen tényleg radikális és szembetűnő a változás. Mondta, hogy csinos vagyok, ennek sem kerítek most túl nagy feneket, elvégre mert volna mást mondani, ott helyben döföm át a virágok szárával. :D

Naja, azóta tanulok. Megvoltak az írásbelik, az emelt biosz, emelt kémia megvan a két nyelvvizsgám, sz'al jól állok. Igaz a magyar szövegértésnél kicsit kifutottam az időből és el is csesztem a kutatós kérdést, de mindegy. Nem érdekel.

Nem jártam be kémia konzultációra csak biosz konzultációra. Nem azért, hogy lássam mi a reakciója, hanem, hogy lássam mi az én reakcióm. Egész jól tűröm. Pedig amikor szerenádoztunk!

Szerenád. Írásbelik és ballagás előtt. Nála is voltunk, és elintézte, hogy a neje és a kisfia ne legyenek ott. Ez alkalommal voltunk fent a leghosszabban tanárnál. Délután 5re mentünk és este 11ig voltunk ott! Volt minden, kaja pia stb. Nagyon jól főz baszki <3 Próbáltam kicsit háttérben maradni, többiek furcsállták is. Mondom, ők nem tudnak az egészről semmit. Egy szó mint száz, szerenád után nagyon ki voltam akadva,mivel nem nagyon beszélgettünk és tök hűvös volt velem.

Tehát az már neki is szemet szúrt, hogy alig járok be az óráira. Abban az időben direkt kerültem a kémiatermet és környékét. Csak akkor mertem elmenni arra, amikor tudtam, hogy nincs órája. (Mert természetesen betéve tudom az órarendjét... :S Beteges, igaz?)

Eljött a "várva várt" sulinap, ilyen téllezáró-tavaszköszöntő finomság, zéró tanítási óra, annál több tudomány és kultúra. Szerencsétlenségemre nem tudtam, hogy ő is előadást fog tartani, ezért kora reggel el mertem sétálni a kémiaterem előtt. És abban a szent pillanatban ki nyitott ki a teremből? Bizonyám, hogy ő. Ennek mekkora a valószínűsége???? Úgy tettem, mintha nem venném észre, pedig fél szemmel láttam, hogy ő az. Persze neki ki vagyok? Valaki aki ért a kémiához. Utánamszólt és megkért, hogy segítsek neki előkészülni a kísérletekre. Mit tudtam volna tenni? Nyilvánvaló volt, hogy semmi dolgom épp, ezért naná, hogy ráérek kedvenc tanáromnak segíteni. Bementünk a szertárba. Megmondta, hogy miből mennyi kell, mit hova rakjak stb. Tíz percig némán pakolásztam...aztán megkérdezte, hogy mi a bajom. Megbántottalak valamivel, hogy mostanában még órákra sem jársz?-kérdezte, természetesen kb kinevetett. Mondtam nem. Aztán pakoltam tovább...közben már a nyelvem hegyén volt, hogy megkérdezzem, miért nem mesélt nekem akkor nyáron az édesanyjáról. Majd...valahogy mégis: Ha már így megkérdezte, akkor elárulhatom, hogy mégis csak van valami a Tanár Úr rovásán.-mondtam, mire ő csak kérdően rámnézett. Én nagy levegőt vettem: Elfelejtett felkérni táncolni szalagavatón. -mondtam, majd elnevettem magam, mint aki csak hülyéskedik. Csak ennyi a baj Anett?-kérdezte vigyorogva, majd elém lépett, meghajolt, megragadta a kezemet és magához húzott, mint aki táncra kész. Én először totálisan el voltam képedve, majd amikor éreztem, hogy a másik keze a terekamra csusszan, na akkor elnevettem magam. Csak vicceltem, de kedves magától, hogy engesztelni próbál.-vigyorogtam, ő már kevésbé. Lányos zavaromban visszatértem a kémcsövek pakolásához, majd segítettem neki átvinni az előadóba a cuccokat. Aztán kifele menet a szokásos Viszláttal köszöntem, mire ő megkérdezte, hogy miért nem tegeződünk. Ott volt a lehetőség, de én balga azt mondtam, hogy: Minek? Maga a tanárom, én a diákja vagyok. Nem vagyunk azért annyira jóban.

És akkor annyira győztesnek éreztem magam, büszke voltam magamra, hogy micsoda döfést vittem be. Nem kellett volna. Mert most meg ő nem beszél velem, vagyis beszél...csak éppenséggel úgy, ahogy egy igazi tanár beszél a diákjához. Egy lettem ismét a többi közül.

És jött a nyár. Nagyszerű nyaram volt. :D Voltunk barátnőimmel Horvátországban, Párizsban és Londonban is. Na meg a Balatonnál. <3 Tényleg fantasztikus volt. Csak a buli meg a pia meg a haverok. Na meg sok-sok pasiii. Őszinte leszek, igazi kis orgiákban volt részem. Na igen, tudtunk élni. :D Egy augusztus végi ilyen bulin összejöttem egy sráccal, de csak novemberig voltunk együtt. Majd el is mondom miért, de előbb nézzük, hogy mi volt az egyetlen tanárközeli élményem a nyáron.

Természetesen senki más nem futott össze tanárokkal a nyáron, csak én, több alkalommal. Az egyik ilyen alkalommal vele is összefutottam. Az oktogonnál, egy kis boltban. Ennek mégis mekkor a valószínűsége? Kicsi. Természetesen nagyon örültem neki, hogy találkoztunk és ő is boldognak tűnt, vagy csak jó színész. Elkezdtünk beszélgetni, aztán sétálni. Az oktogontól egész a Hősök teréig sétáltunk együtt, beszélgetve. Ez volt augusztus vége felé. Ez azért fontos, mert mint később megtudtam, augusztus elején meghalt az édesanyja. És nekem nem mondta el. (Honnan tudtam meg akkor később? Az osztályfőnökömtől.) Pedig tavaly annyi mindent megosztott velem, nem értettem mi változott. És ekkor történt meg az első lépésem (úgymond) a beismerés felé: megsértődtem rá, nekem miért nem mondta? Ki sértődik meg valaki emiatt egy tanárra? Ki? Megmondom ki. Az, aki gyengéd érzelmeket táplál iránta.

Az év eleje avval telt, hogy én játszottam a sértődöttet, kémián alig szólaltam meg, sőt, az egyik "miből fogsz érettségizni, mi leszel ha nagy leszel" kihallgatáson azt mondtam, hogy lehet leadom a kémia faktot és inkább skandinavisztikára megyek és nem orvosira. Hát volt nagy megdöbbenés, de leszartam. Aztán meg ott volt a szalagavató. Csomószor lenézett a tornaterembe, amikor próbáltunk, akkor úgy gondoltam, hogy csak engem néz, de nyílván nem. :D Mostmár tudom. 

Eljött a szalagavató ideje. Gyönyörű ruhám volt, gyönyörű hajkölteményem (hosszú szőke hajból nem volt nehéz), gyönyörű sminkem. A fantasztikusan sikerült bécsi keringőt a fantasztikusan sikerült osztálytánc követte. Tehát minden, minden tökéletesen ment. Aztán jött a szalagavató vége, szülők, barátok, tanár-diák táncok. Emlékszem, hogy a tavalyi szalagavató után azt mondta, hogy ő majd jövőre minden kémiafaktos lányt megtáncoltat. Hát nem tette. Velem nem táncolt. Mindenkivel táncolt, csak velem nem. Aztán felszívódott. Meghasadt a szívem. Akkor jöttem rá, hogy én nem a jelenlegi pasimba vagyok szerelmes, hanem belé. A szívembe nyilalló fájdalom a szerelmi bánat. Ott álltam, gyönyörűen és összetörten. Emlékszem, hogy kerestem a szememmel a tömegben, láttam, hogy mással táncol egy-kettőt. Még rám is nézett, azt hittem, hogy utána odajön hozzám. De nem tette. Annyira, annyira fájt. És fáj még most is. Elfelejtette, hogy én még hátravagyok? Nem vette észre, hogy engem kihagyott? Ennyire senki vagyok én a szemében?

Afterpartyn aztán jól bebasztam. Kiraktam a pasimat is. Kegyetlenül a szemébe mondtam, hogy nem szeretem és sosem szerettem és mást szeretek. Mindenki szeme előtt és füle hallatára. 

Ezek után még annyira sem foglalkoztam a kémiával, mint előtte. Persze imádtam az óráit, csak a tudat, hogy én, a szerelemre képtelen 18 éves cafka mégis szerelmes vagyok...egyszerűen felborította az életemet. Ha válaszolnom kellett egy kérdésére, akkor zavarban voltam, ha hozzámszólt: zavarban voltam, ha rámnézett: zavartan lesütöttem a szemem. Mint egy idióta, de nem bírtam tenni ellene semmit. És a legrosszabb, hogy féltem bárkinek is beszélni róla. Senki nem tudta, hogy ki az a másvalaki, akiről afteron is beszéltem. Februárig így tengettem napjaimat, szenvedtem. Ellógtam a kémiákat. Soha nem lógok, de kémiáról lógtam. Ez már neki is feltűnt...

Mint említettem, van egy rakat emlékem vele. Van egy rakat olyan emlékem vele, ami félrelrthető. Számomra legalábbis.

Ott hagytam abba, hogy kémia verseny. Nem jutottam tovább utána. Annyira mérges voltam magamra. Többet kellett volna tanulnom és kevesebbet kellett volna buliznom. :P A legrosszabb az volt, hogy ő közölte velem. Lent voltam a könyvtárban és tanultam éppen. (utálok otthon tanulni, nincs külön szobám, nincs soha csend) Szóval a könyvtár egy eldugottabb részében voltam, amikor egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy valaki megérinti a vállam. Nagyon ugrottam ijedtemben. :P :D Ő volt az. Olyan zajtalanul jött...tisztára filmbe illő jelenet volt. (1. számú számomra érthetetlen dolog: egyből tudta, hogy hol vagyok? Ha nem, akkor kitől kérdezte meg, hogy hol vagyok? Senki nem tudott róla, csak a könyvtárosnő. Legalábbis én túlértékelem ezt is.) Szóval szapora bocsánatkérések közepette leült velem szemben és mosolygott. Sejtettem miért jött és azt hittem, hogy jó hírt fog közölni. Teljesen felspanoltam magam, ezervattos vigyor ült ki az arcomra. Ekkor talán látta, hogy nem kéne neki mosolyognia, mert egyből komorabb kifejezést öltött fel. Na ekkor megijedtem, fokozatosan hervadt le a vigyor az arcomról. Utána közölte a rossz hírt, aztán beszélt beszélt beszét, de azt nem tudom mit, nyilván supa kedves és pozitív dolgokat. Csak nem tudom, mert egyre csak az előttem lévő könyveket bámultam és azon voltam nagyban, hogy el ne bőgjem magam. Ritkán sírok. Akkor sem mások előtt. De ezúttal nem bírtam...tenyerembe temettem az arcomat és sírtam. Hangtalanul, rázkódva. Arra sem emlékszem, hogy végül hogy került ő át a szemben lévő székből, a mellettem lévő székbe, és azt sem tudom, hogy mikor és hogyan ölelt át.(tessék, 2. számú félreérthető dolog. Egy fiatal férfi tanár ne ölelje át szorosan tinédzser korú lány tanítványát. Mert baljós következményei lehetnek. :S) Csak arra emlékszem, hogy ott sírtam az ölelésében. Egyre szorosabban ölelt, és én magamhoz tértem, mint akit álmából vernek fel. Azon kezdtem el aggódni, hogy ne könnyezzem össze az ingjét és ne kenődjön el a sminkem. Utána erőszakosan kitéptem magam a karjaiból. Jézusom, ha tudta volna akkor, hogy én ebbe az ölelésbe majd mindenfélét beleképzelek... Szegény akkor biztos kétszer is meggondolta volna, hogy mit tesz. :D Én zavarban voltam, ő nem. Mintha mindennapos lett volna neki ez. Csak sajnálkozva nézett és pontosan tudta, hogyan kell nézni. Váááá. -.- <3 Zsebkendőt adott és én összeszedtem magam, elég hamar. Bocsánatot kértem, hogy kiborultam, és elkezdtem magyarázkodni, hogy nekem sokat jelentett ez a verseny, sokat tanultam rá, de nem eleget, az én hibám, nagyszerű, hogy semmit nem tudok normálisan véghez vinni, otthon is lecsesznek majd stb stb. Ő meg végighallgatott és fogta a kezem. Mármint tudjátok, a tipikus a te kezed az asztalon van és ő ráteszi a saját kezét és simogat az ujjaival, nyugtatólag. (3.számú félreérthető szituáció: Ez mi?! Ilyet tényleg csinál valaki, akinek nem jelentek semmit??? Bizonyára, mert neki nem jelentek semmit sem. :D )

Ezek után én még mindig nem ismertem be semmit magamnak.

A könyvtáros jelenet után, még láttam rajta párszor, hogy aggódik értem. Még azt is megkérdezte, hogy otthon mit szóltak hozzá. Semmit-mondtam. Közben természetesen nem örültek neki. Igen, elég maximalista terrorista szüleim vannak, dehát nyilván a javamat akarják. Ezután már inkább a némettel és az angollal foglalkoztam. Nyelvvizsga ugyebár. Év végéig minden nap találkoztunk a suliban, az órákon. Rövid időkre megálltunk beszélgetni, de csakis kémiával kapcsolatban. Minden nap felvillanyozott, ha szembejött velem a folyosón és köszönt. 

Jött a nyár.

 És innentől kezdve annyi de annyi emlékem van vele kapcsolatban, hogy nem is tudom meddig tartana leírni. Egész kis dialógusokra is emlékszem ám. Voltak kellemes és kínos pillanataim vele.

Ezért kezdjük is mindjár onnan, ahonnan abbahagytam. Tehát kirohantam a suliból, csapot papot otthagyva. De végül nem kerítettem a dolognak nagy feneket. Avval áltattam magam, hogy semmi sem volt ez, csak képzelődtem. Tagadtam, hogy éreztem volna bármit is. Pedig ha erre az emlékre visszagondolok, akkor még most is érzek valamit a mellkasomban. Az élet azonban nem állt meg, a suliban sem. Egyik napra a másik jött és így tovább. Szinte el is felejtettem (elfojtottam? magamban) mi történt. Aztán már csak én maradtam a továbbjutók között.

Megemlíteném még továbbá, hogy innentől kezdve annyival többet foglalkozott velem, hogy azt már a többi rajongó is észrevette, sőt, féltékenységgel figyelte, ahogyan hetente kétszer-háromszor külön foglalkozásokat tart nekem a kémia laborban. Persze hittem nekik, azt hajtogatták, hogy én lettem a tanár úr kedvence. Mármint azon részét hittem el, hogy csak ennyit jelentek neki, de főleg, hogy nekem is csak ennyit jelent ő. A labor munkák közben megint előfordult, hogy nem csak kémiával foglalkoztunk. Rengeteget viccelődtünk, iszonyatosan jó humora van. (Ezért is lett nagy kedvence mindenkinek!) Ismét nagyon sokat mesélt a magánéletéről, az otthoni dolgokról. Néha úgy jött be, hogy szinte egyből evvel kezdte. Kiderült, hogy felesége depressziós, azt hiszi nem jó anya és nem jó feleség. Ilyenkor én mindig nagyon megérő voltam és el is hittem magamról, hogy aggódok a házasságuk miatt. Hiszen ő csak a tanárom én meg csak a tanítványa vagyok. Ezekben a napokban nagyon sokat "derítettem" ki róla, melyeknek csak a felét osztottam meg osztálytársaimmal.(pl, hogy mikor van a szülinapja <3) Aztán én is meséltem, de feltűnően nem sokat. Egyre többet ért hozzám, lesöpörte a vállam, letörölt valamit a kezemről stb. Persze ez nyílván csak nekem rögzült és csak bennem maradt meg. Máig úgy gondolom, hogy én vagyok a hibás, hogy én nagyítok fel jelentőségtelen dolgokat. ... Sokszor elhúzódtak így a 45 perces foglalkozások, elmaradtam emiatt persze sok másik tanóráról, de ezt mindenki elnézte, a verseny érdekében és az iskola hírnevének érdekében.

De akkor most mesélnék valamit az akkori magánéletemről. Természetesen tudtam normális életet élni a tanulás mellett. Rengeteget jártunk bulizni, inni, és nagyon úgy tűnt, hogy népszerű vagyok a fiúk között. ( Csak egy kis szösszenet, hogy jellemezném magam egy társkeresőn: alacsony, vékony de a megfelelő helyeken formás, hosszú szőke hajú, zöld szemű stb. Adok a kinézetemre. Szerintem az, hogy tudományos dolgok érdekelnek, még nem zárja ki, hogy jól érezzem magam a bőrömben. ) Voltak rövidtávú, pár hónapos párkapcsolataim, "szerelmeim" stb. Mondhatni mindenki a lábam előtt hevert. :P De a korombeli fiúkat nagyon éretlennek tartottam és tartom a mai napig. Esetükben nem igaz, hogy a gyomruknál lehet őket megfogni, hanem egy kicsivel lejjebb. Bár ez a legtöbb pasira igaz. ;) A csúf igazság című film például egészen addig reális, amíg a pasi hirtelen pálfordulatot nem vesz. Utána okádék. Mindegy. Najó hát, nem vagyok egy romantikus nőszemély. És a maradék meglévő romantikus személyiség-részemtől is meg akarok szabadulni. Most. Azért írom ezt a blogot, hogy kijöjjön belőlem, és így leírva én is átlássam, hogy csak én képzelek dolgokat. Vagy mégsem?

Amikor először tartott nekünk órát, akkor én hetedikes voltam. Ő frissen végzett, új tanár. Lehetett vagy 25 éves (tény, hogy nagyon jóképű). Utáltuk. Mint a szart. Utáltuk, mert gyerekként kezelt minket, pedig mi akkor már nagy kamaszok voltunk, lázadóak. De sajnos kétség kívül nagyon jó órákat tartott.

Hogy hogyan is kezdjek bele?

Nos, először is: A blog célja, hogy túl tudjak lépni életem egy szakaszán. Ez pedig a középiskola. Na ja, High School...musical nélkül. Minannyian tudjuk, hogy kemény dolog.

Anett vagyok.(Jajj, természetesen NEM az igazi nevem.) Végzős vagyok, érettségi előtt állok. Pár hét. Tanulnom kéne, viszont nem tudok. Teljesen elkalandoznak a gondolataim, és úgy érzem, ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, le kell írjam ezeket a gondolatokat.

A blog rólam fog szólni. Rólam és egy tanáromról. Igen. Volt már valaha olyan érzésetek, hogy beleszerettetek egy tanárotokba vagy éppenséggel tanárnőtökbe? Talán mindenkivel megesik egyszer, hogy szerelmes lesz egy tanárába. Legalábbis én evvel áltatom magam. Na igen. A következő problémám az önálltatás. Sok mindennel áltattam magam az előző években. Nade had kezdjem a leges-leges legelejéről.