Tehát az már neki is szemet szúrt, hogy alig járok be az óráira. Abban az időben direkt kerültem a kémiatermet és környékét. Csak akkor mertem elmenni arra, amikor tudtam, hogy nincs órája. (Mert természetesen betéve tudom az órarendjét... :S Beteges, igaz?)

Eljött a "várva várt" sulinap, ilyen téllezáró-tavaszköszöntő finomság, zéró tanítási óra, annál több tudomány és kultúra. Szerencsétlenségemre nem tudtam, hogy ő is előadást fog tartani, ezért kora reggel el mertem sétálni a kémiaterem előtt. És abban a szent pillanatban ki nyitott ki a teremből? Bizonyám, hogy ő. Ennek mekkora a valószínűsége???? Úgy tettem, mintha nem venném észre, pedig fél szemmel láttam, hogy ő az. Persze neki ki vagyok? Valaki aki ért a kémiához. Utánamszólt és megkért, hogy segítsek neki előkészülni a kísérletekre. Mit tudtam volna tenni? Nyilvánvaló volt, hogy semmi dolgom épp, ezért naná, hogy ráérek kedvenc tanáromnak segíteni. Bementünk a szertárba. Megmondta, hogy miből mennyi kell, mit hova rakjak stb. Tíz percig némán pakolásztam...aztán megkérdezte, hogy mi a bajom. Megbántottalak valamivel, hogy mostanában még órákra sem jársz?-kérdezte, természetesen kb kinevetett. Mondtam nem. Aztán pakoltam tovább...közben már a nyelvem hegyén volt, hogy megkérdezzem, miért nem mesélt nekem akkor nyáron az édesanyjáról. Majd...valahogy mégis: Ha már így megkérdezte, akkor elárulhatom, hogy mégis csak van valami a Tanár Úr rovásán.-mondtam, mire ő csak kérdően rámnézett. Én nagy levegőt vettem: Elfelejtett felkérni táncolni szalagavatón. -mondtam, majd elnevettem magam, mint aki csak hülyéskedik. Csak ennyi a baj Anett?-kérdezte vigyorogva, majd elém lépett, meghajolt, megragadta a kezemet és magához húzott, mint aki táncra kész. Én először totálisan el voltam képedve, majd amikor éreztem, hogy a másik keze a terekamra csusszan, na akkor elnevettem magam. Csak vicceltem, de kedves magától, hogy engesztelni próbál.-vigyorogtam, ő már kevésbé. Lányos zavaromban visszatértem a kémcsövek pakolásához, majd segítettem neki átvinni az előadóba a cuccokat. Aztán kifele menet a szokásos Viszláttal köszöntem, mire ő megkérdezte, hogy miért nem tegeződünk. Ott volt a lehetőség, de én balga azt mondtam, hogy: Minek? Maga a tanárom, én a diákja vagyok. Nem vagyunk azért annyira jóban.

És akkor annyira győztesnek éreztem magam, büszke voltam magamra, hogy micsoda döfést vittem be. Nem kellett volna. Mert most meg ő nem beszél velem, vagyis beszél...csak éppenséggel úgy, ahogy egy igazi tanár beszél a diákjához. Egy lettem ismét a többi közül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.