Miatta szerettem meg a kémiát. Jó, talán nem csak miatta. Nem tudhatom, nyílván alapból van hozzá tehetségem, ezért is értem el számos versenyen nagyon jó eredményeket. Biológiából is jó vagyok. Az orvosira készülök. Igen! Tudom, hogy tanulnom kéne, magas a ponthatár. De muszáj, muszáj kiadnom magamból.

 

Teltek múltak az évek. Tizedikre már mindenki szerette őt. Imádtuk. Mint egy istent, nem túlzok. Egyre többen voltunk a rajongói táborban. Itt voltam én 15 éves. Tisztában voltam vele, hogy szeretem ezt a tanárt, HISZEN mindenki más is szereti! Talán még nem tudtam magamban eldönteni, hogy ez imádat vagy szerelem. Nem csak az én osztályom, évfolyamom szerette őt nagyon, hanem az egész iskola. Diákok, tanárok egyaránt. Tanárok is. Köztük főleg egy tanár. Tanárnő, hogy pontosítsak. Minden a szemünk előtt történt. Összeházasodtak. Mindenki nagyon örült nekik. Én is. Én is tagja voltam a "tanárnő és tanár úr végre egy család" rajongói klubbnak. És tagja voltam még a kémia-szakkörnek is. Versenyekre jártunk. Ő készített fel minket. Ha azokra a felkészítő órákra gondolok....mosolyognom kell. Ez egy Isten-gondoltuk. Hangsúlyozom, hogy mindenki így gondolta.

 

Aztán eljött a 11. évem az iskolapadban, 16. évem az életben. Mondanom sem kell talán, hogy nagyon sokan jelentkeztünk kémia-faktra. Naná, hiszen kész kultusza volt már az ő általa tartott kémia fakultációknak is. Ha 11., akkor országos verseny. Kémia országos verseny. Nem szeretném ecsetelni, hogy meddig jutottam, csak annyit mondanék, hogy épp addig, hogy további felkészítést igényeljek. Tőle, személyesen. Főleg könyvtárban voltunk, de jártam náluk is, csak aztán oda nem mehettünk, hisz zavartuk volna a gyereket. Ja, hogy nem említettem volna? Közben született egy gyermeke, egy fia! És én ennek még mindig felhőtlenül örültem. Még egy taggal bővült a csodacsalád!

 

Szóval könyvtár, személyes felkészítő órák. Órákat töltöttem vele egyhuzamban. Itt történt meg az első probléma: nem csak kémiáról beszélgettünk. Most háríthatnék, hiszen nem én kezdtem el kérdezgeti a magánéletéről, hanem ő engem. Nagyon sokat beszélgettünk. Sosem gondoltam volna, de amilyen jó tanár, még annál is jobb ember és beszélgetőpartner. Annyi mindenben egyezett a véleményünk! És én annyira boldog voltam minden egyes vele töltött percben, mert éreztette velem, hogy nem vagyok senki. Élveztem, hogy valaki foglalkozik velem, és nem azért, mert egy elesett szerencsétlen vagyok. Hanem mert tényleg tudok is valamit.

 

És utána is tartott különórákat, amikor már nem kellett volna. Hiszen már mindent tudtam. Úgyhogy, csak feladatokat oldottam meg. Emlékszem, esős nap volt, nem könyvtárban voltam, hanem fönt a kémialaborban. Ott ültem az ablaknál, amit vert az eső fáradthatatlanul. Sorra oldottam meg a feladatokat, amik persze nagyon nehezek voltak, tényleg szükségem volt minden tudásomra, hogy meg tudjam őket oldani. És én nem akadtam el, hisz bizonyítani akartam. Talán neki, talán magamnak, tudtam, hogy ő javítja ki és nem akartam csalódást okozni neki, hisz annyit foglalkozott velem. Aztán bejött a terembe ő is, hogy ellenőrizze minden rendben megy e. Minden rendben ment-biztosítottam felőle, de mégis leült mellém. Elakadtam az írásban és nem bírtam tovább gondolkodni. Nem azért, mert leült mellém. Számtalanszor voltunk már egymáshoz nagyon közel. De éreztem, hogy míg én a papírt nézem, ő nem oda néz. Ő engem nézett. Láttam oldalról, hogy nem a feladatokat nézi, éreztem a tekintetét magamon, a nyakamon. (Hosszú hajam fel volt tűzve, hogy ne lógjon az arcomba. Nincs semmi kihívó ebben, nem hibáztathat senki. Ugye?) Gyorsult a szívverésem, elsápadtam és olyan zavarban voltam, mint még talán soha. Pár pillanatig tétováztam, hogy ránézzek e vagy sem. A pár pillanat szinte óráknak tűnt és én szenvedtem. Végül rápillantottam. Bebizonyosodott, hogy végig engem nézett, arca rezzenéstelen maradt. Nem tudom, hogy pontosan milyen sokáig is bámultunk egymásra, de elhihetitek, hogy nagyon hosszú időnek tűnt. Aztán rátette a vállamra a kezét (természetesen itt megállt a szivem) és annyit mondott, hogy "Rendben van. Holnapra kijavítom őket." Persze a papírokra akkor sem nézett rá. Felállt és kiment. Szerencse, hiszen utána egyből visszaszökött a vér az arcomba, talán még több is, mint kellett volna. :$ Annyira össze voltam zavarva, hogy otthagytam minden cuccom az asztalon és szabályosan kimenekültem az iskolából. Bele az esőbe. Most is remeg a kezem, ahogy leírom ezeket.

 

Kell egy kis pihi. Összeszedem magam. Folyt. köv.