Mint említettem, van egy rakat emlékem vele. Van egy rakat olyan emlékem vele, ami félrelrthető. Számomra legalábbis.

Ott hagytam abba, hogy kémia verseny. Nem jutottam tovább utána. Annyira mérges voltam magamra. Többet kellett volna tanulnom és kevesebbet kellett volna buliznom. :P A legrosszabb az volt, hogy ő közölte velem. Lent voltam a könyvtárban és tanultam éppen. (utálok otthon tanulni, nincs külön szobám, nincs soha csend) Szóval a könyvtár egy eldugottabb részében voltam, amikor egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy valaki megérinti a vállam. Nagyon ugrottam ijedtemben. :P :D Ő volt az. Olyan zajtalanul jött...tisztára filmbe illő jelenet volt. (1. számú számomra érthetetlen dolog: egyből tudta, hogy hol vagyok? Ha nem, akkor kitől kérdezte meg, hogy hol vagyok? Senki nem tudott róla, csak a könyvtárosnő. Legalábbis én túlértékelem ezt is.) Szóval szapora bocsánatkérések közepette leült velem szemben és mosolygott. Sejtettem miért jött és azt hittem, hogy jó hírt fog közölni. Teljesen felspanoltam magam, ezervattos vigyor ült ki az arcomra. Ekkor talán látta, hogy nem kéne neki mosolyognia, mert egyből komorabb kifejezést öltött fel. Na ekkor megijedtem, fokozatosan hervadt le a vigyor az arcomról. Utána közölte a rossz hírt, aztán beszélt beszélt beszét, de azt nem tudom mit, nyilván supa kedves és pozitív dolgokat. Csak nem tudom, mert egyre csak az előttem lévő könyveket bámultam és azon voltam nagyban, hogy el ne bőgjem magam. Ritkán sírok. Akkor sem mások előtt. De ezúttal nem bírtam...tenyerembe temettem az arcomat és sírtam. Hangtalanul, rázkódva. Arra sem emlékszem, hogy végül hogy került ő át a szemben lévő székből, a mellettem lévő székbe, és azt sem tudom, hogy mikor és hogyan ölelt át.(tessék, 2. számú félreérthető dolog. Egy fiatal férfi tanár ne ölelje át szorosan tinédzser korú lány tanítványát. Mert baljós következményei lehetnek. :S) Csak arra emlékszem, hogy ott sírtam az ölelésében. Egyre szorosabban ölelt, és én magamhoz tértem, mint akit álmából vernek fel. Azon kezdtem el aggódni, hogy ne könnyezzem össze az ingjét és ne kenődjön el a sminkem. Utána erőszakosan kitéptem magam a karjaiból. Jézusom, ha tudta volna akkor, hogy én ebbe az ölelésbe majd mindenfélét beleképzelek... Szegény akkor biztos kétszer is meggondolta volna, hogy mit tesz. :D Én zavarban voltam, ő nem. Mintha mindennapos lett volna neki ez. Csak sajnálkozva nézett és pontosan tudta, hogyan kell nézni. Váááá. -.- <3 Zsebkendőt adott és én összeszedtem magam, elég hamar. Bocsánatot kértem, hogy kiborultam, és elkezdtem magyarázkodni, hogy nekem sokat jelentett ez a verseny, sokat tanultam rá, de nem eleget, az én hibám, nagyszerű, hogy semmit nem tudok normálisan véghez vinni, otthon is lecsesznek majd stb stb. Ő meg végighallgatott és fogta a kezem. Mármint tudjátok, a tipikus a te kezed az asztalon van és ő ráteszi a saját kezét és simogat az ujjaival, nyugtatólag. (3.számú félreérthető szituáció: Ez mi?! Ilyet tényleg csinál valaki, akinek nem jelentek semmit??? Bizonyára, mert neki nem jelentek semmit sem. :D )

Ezek után én még mindig nem ismertem be semmit magamnak.

A könyvtáros jelenet után, még láttam rajta párszor, hogy aggódik értem. Még azt is megkérdezte, hogy otthon mit szóltak hozzá. Semmit-mondtam. Közben természetesen nem örültek neki. Igen, elég maximalista terrorista szüleim vannak, dehát nyilván a javamat akarják. Ezután már inkább a némettel és az angollal foglalkoztam. Nyelvvizsga ugyebár. Év végéig minden nap találkoztunk a suliban, az órákon. Rövid időkre megálltunk beszélgetni, de csakis kémiával kapcsolatban. Minden nap felvillanyozott, ha szembejött velem a folyosón és köszönt. 

Jött a nyár.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.